Aktualitása, hogy a mai napon 13 évvel ezelőtt volt életem egyik legnehezebb, és egyben leggyönyörűbb napja. :-)

Egyáltalán nem izgultam. Annyira nem volt még itt az ideje, hogy eszembe nem jutott a lehetősége sem. Március 13 volt a megjelölt dátum, és még mikor Gergőm megkapta a versenynaptárat boldogok is voltunk, hogy a külföldi túrák jóval hamarabb lezajlanak, így annak esélye sem lesz, hogy első gyermekünk születése alatt nekem amiatt kelljen szomorkondom, hogy apuka valahol épp meccset játszik. Az gonolom mindenki számára világos és egyértelmű, hogy szülés és meccs közül Gergőm mit választott volna… 

Február 12. Gergőm már tegnap elutazott a csapattal Athénba, BL meccset játszanak a Honvéddal. Sebaj, kihasználom az időt, már csak egy hónapom van bébi nélkül, nem bánom a magányosan töltött időt, a táskám már elő van készítve a kórházra, még a papucsot kellett betennem és készen volt. Csinosítom a házat, melyet novemberben vettünk birtokba, pakolászok lazán a kicsilány jövendőbeli szobájában, kis időt töltök a szabadban, igazi havas-téli az időjárás. A nap eltelik, este beszélünk Gergővel, szuper, mert nyertek az Olympiakos ellen, nagy csatában, ezért elmennek a csapattal lazulni az athéni éjszakába, jó éjt kíván nekem, reggel majd beszélünk, de ne korán, a gép úgyis csak délután indul, nyugodtan pihenjen. Ez így oké is.

Este időben fekszem, nem volt nehéz napom, de méretes pocakom miatt nem bántam már a vízszintes tartást és szerencsére nem volt gondom az alvással.

Február 13. Hajnal 2 táján arra ébredek, hogy bepisiltem… 3 éves korom óta nem esett meg ilyen velem, azonnal kipattantam az ágyból, gondolván jó mélyen alhattam. A mosdóba menet realizáltam, igencsak másról van szó… Elfojt a magzatvíz. Mit tegyek? Gergőre nem számíthatok jelen pillanatban, túl messze van. Az orvosomat még korai riasztani, neki a kórházból kellene szólni majd, ha aktuális. Anyukámat felhívtam, mégiscsak nagy a tapasztalata e téren, 6, azaz hat alkalommal volt hasonló helyzetben. Hívom, mondja letusol és jön értem. Én pikk-pakk kész lettem, várom Anyum, de 40 perc múltán sem történik semmi, nekem meg csak folyik… Hívom újra… Anya, jössz? Mindjárt, mindjárt, most indul zuhanyozni…. Micsoda???? Mondom neki, hogy a házuk előtt várom, siessen!!! Bevágom magam a kocsiba, abban a minutumban megszólal a telefonom. Bárány Attila (Gergő csapattársa) hív. Jobban mondva, próbálja Gergő telefonját hívni, de (2003-ról beszélünk) átirányította hozzám, elkerülve a meglepi külföldi telefonszámlát. Mint kiderült, egyik vicces csapattag poénból eltette a könnyelműen az asztalon hagyott készüléket… Miközben én próbáltam még nem pánikot kelteni, hátha még nem is indult be a szülés igaziból… Ő hajnali 2 és 3 között véletlenül (egyáltalán nem hiszek a véletlenekben) felhív. Na az egy igazán érdekes beszélgetés lett. :-) 

• Bocsánat, nem akartalak felkelteni, csak a telefonomat keresem, elfelejtkeztem az átirányításról.  (addigra leesett neki, hogy autóhangot hall) De te hova mész? Minden ok?
• Háááááááát..… Nem is tudom, azt hiszem elfolyt a magzatvizem. Épp megyek anyáért és bemegyünk a kórházba, de nincs gáz, még lehet, hogy nem lesz ma baba…

(Szerintem ez volt az a pillanat, ahol a buli folyamán elfogyasztott alkohol nyom nélkül eltűnt szerelmem szervezetéből…)

• Most mi lesz? Megpróbálok hamarabb hazajönni valahogyan….

Odaértem Anyumért. Kb. 40 perc alatt tudta összeszedni magát, mert ugye egészen más, ha Ő szült és konkrét pánik lett urrá rajta a tudattól, hogy elsőszülöttje éli át mindezt… Jobbnak láttam a volánt magamnál tartani, így eset, hogy anyai kísérettel bevittem magam a kórházba.

Az azóta már megszűnt budapesti kórház ügyeletese a rutin hányadik gyerek kérdés után, az “első” feleletemre rögtön hozzáfűzte, hogy bizonyára vaklárma lesz, nem is kell szólni még a kezelőorvosnak.

Hamarosan bebizonyosodott, hogy nem vagyok az a vaklármázós fajta, ez bizony a burokrepedésből adódó magzatvíz folyás. Megnyugtattak, ne aggódjak mostantól számítva 8 órán belül kiszedik a bébit belőlem, ha nem idulnának be a fájások, akkor császárral, biztattak. 

Húúúúú, de jó hír. 

Ekkor hagyta el a számat a család által előszeretettel emlegetett mondat miszerint: Itt este 6 előtt nem lesz gyerek!!!!

Ötkor landolt ugyanis az első gép Athénból, amit feltett szándékom volt megvárni.

Nem volt vidám… egyedül a nagy közös, neonfényű, zöld csempés, rideg szülőszobában, elfüggönyözve, de totálisan belehallva mások életébe. Többször pityeregtem a meghatottságtól, átélve életek kezdetét, mások boldogságát. Akkor nekem még fájásom sem volt… 

Izgultam, féltem az ismeretlentől, szerettem is volna gyorsan túlleni az egészen, de mindennél erősebben vágytam Szerelmem ölelésére, gyönyörű szemeinek bíztató és támogató pillantására, hangjának megnyugtató szavaira.

Reggel 8 körül megjöttek a fájások. Addig sem repült az idő. Attól kezdve pláne lelassult. Napközben nem kicsi családunk apraja-nagyja meglátogatott, mely valamelyest pörgette a perceket. Kora délutántól már nem igazán volt kedvem sétálgatni. Az erős és egyre gyakoribb fájások ellenére én még mindig titkon reméltem, hogy Gergő hamarabb érkezik mint, Viki. Délután 5 után nem sokkal Ferihegyen landolt a gép. Addigra az egész Honvéd egy emberként szorított… Bárány Ati felesége rendőrhadnagyként vállala kockázatot, beszágultottak a kórházba, Ők maguk is meglátogattak a szülőszobában 1-2 percre. Szóval nem kellett már izgulni tovább megérkezett Gergőm, leírhatalan boldogság volt ez számomra! A franc sem gondolta akkor, mi vár még ránk…

Normális esetben 6-ra meg kellett volna születnie Vikinknek….  Ő azonban 17.55 körül úgy döntött, hogy a világra jötte előtti utolsó pillantban visszatekint még egy pillantra , majd egy szokatlan fejbiccentésnek köszönhetően beszorult…. Félig kint, félig bent. A feje búbja kilátszott. De nem mozdult tovább. Ezt nekem akkor, ott senki nem mondta. Először csak megkérték Gergőt, hogy a fejem mellől ne mozduljon és kapcsolja azonnal ki a kamerát. Utána feltűnt, hogy egyre több orvos van körülöttem, de nem nagyon érdekelt. Koncentráltam a feladatra, azt hittem csak rajtam múlik. Az orvosom is kiabált velem, ne legyek ilyen puhány, tegyem már oda magam rendesen, nem kellene feladnom a finisben… Borzasztó volt, erőm semmi, mindent kiadtam magamból minden fájásnál, reményem kezdett elhagyni, hogy ennyire béna vagyok, mit tehetnék még többet, legyen már vége!

Este 8 után nem emlékszem semmire…. Egy-egy kétségbeesett arc és mondat villant be csupán. Hallottam, hogy mindjárt agyvérzést kap, nem fogja bírni, és hogy már késő a császárhoz…. És még néhány, hasonlóan kevéssé biztatót…. 

Azt sem tudtam, hogyan jött mégis a világra este 10-kor Viktória, 3 órányi kitolási szakasz után. Akkor a totális kimerültség ellenére kitisztult minden. Egy pillanat alatt. Viki kék volt. Nem sírt. Ezt leszámítva jól volt, kb. Akkor megmutatták, bebugyolált fejjel, hogy az ödémát ne lássuk rajta. Reggel kaptam meg először. 

Miután elvitték a kicsimet, az orvosom kizavart mindenkit. Leült mellém és elmondta mi történt valójában. A fejbiccentés jelentőségteljesebb volt, mint gondoltuk. Abban a másodpercben tette ezt, mikor a lehető legrosszabb pozícióban, úgy szorult be, hogy se ki, se be nem lehetett már mozdítani…. Se fogó, se vákum, se császár. Azért veszekedett, kiabált velem, hogy biztosan beleadjak mindent. Mert nem volt más kiút. Végülis, Ő és én ketten kipréseltük a kicsi drágát. Azt, hogy a sors, vagy a Jóisten, ki miben hisz, fogta kezünket, az biztos. Az orvosom Viki 5. szülinapján mondta, hogy teljesen megnyugodott…. Erősen benne volt a pakliban az oxigénhiány. Az éjjel kicsit izgultam, milyen lesz Őt látni, megérinteni??? Azt a pillanatot nem lehet leírni....... Boldogság..... Gyönyörű kis angyal...Szerencsés vagyok, hogy Gergőm is időben odaért, nélküle nem tudtam volna kitartani ennyi ideig.

Végülis én ragaszkodtam hozzá, hogy 6 előtt ne legyen szülés…

Ez egy egyértelműen happy endes történet… Vikim gyönyörű és színkitűnő… Imádjuk Őt és tündér Patríciánkat is szüntelenül…

Isten éltesse Gyermekeinket!