A közelmúltban befejeződött vízilabda Európa-bajnokság kapcsán nap, mint nap eszembe jutott múltunk azon szakasza, mikor Gergőm még válogatott sportolóként részt vett ilyen, és hasonló eseményeken… :-)

Csak a “sportolófeleségek” tudják milyen is az az élet, amit mi élünk, és én imádok. 

Mi látszik az élsportoló családjából általában: szép család, szép lakás, esetleg családi ház és a sportsikerek fénye - csillogása, médiaszereplések mosolygással, meghívások a különböző eseményekre…

Azt hajlamos az ember könnyedén elfelejteni, hogy az ezt megelőző időszakot milyen felkészülési folyamat előzte meg.

Alapvetően más időbeosztással élünk. Mikor más apukák végeznek a munkahelyükön és igyekszenek a családhoz haza (ideális esetben…) a “mi férjeink” akkor idulnak neki másodszor az ezdésnek… Igen, a mai napig rendszeres a meglepett arc, ha szóba kerül, még baráti társaságon, közvetlen környezetünkön belül is, hogy, Úristen! két edzésed van egy nap!?… Ha nem is mindennap (heti 2-3 alakommal), de igen, sokszor… Szombatonként pedig meccs. És ezen a pályán nincs szabadnap, fizetés nélküli szabadság, vagy táppénz, szabadság akkor van, amikor a szövetégi kapitány adja. Edzés van, akkor edzés van, ha meccs van, akkor meccs van. A család minden egyéb programját ehhez igazítjuk. Nem nagy dolog (bár akkor nem voltam boldog, mikor egy Red Hot Chili Peppers koncertet buktunk Udinében családilag, mert a szabad hétvége helyett inkább kétkapu volt Cegléden a német válogatott ellen… :-I). Csak következetesen kell a gyerekeinknek “adagolni”, ha már megszokják, ez a normális. Apró dolgok, (mint az összes családi papírmunka, hivatali ügyintézés, bevásárlás, kerti munka, autószerelő, és még sorolhatnám…), melyek segítik az életünket, hogy működjön a család. Elengedhetetlen a megfelelő szervezés - menedzselés… erre vagyok én! :-)

Nálunk az óvoda és iskola választásnál elsődleges szempont lett például, hogy a gyermekeink ebéd után hazajöhessenek… Ekkor lehet ugye Apával érdemben együtt lenni. Ha kell Apa tanul a lányokkal, ha úgy van készen minden, akkor játszik velük. Viszont, ha Apának meccse van este, az ebéd el kell, hogy készüljön időben, akkor csend legyen pihenőidőben, és egyszer (de csak egyszer..) az is előfordult, hogy meccsre indulásnál a gyerekeket nem tudtam időben összerakni (ha jól emlékszem egy alkalmatlan időben bekövetkezett “pelenka-katasztófa” miatt..), ezért otthon is hagyott minket…

A “régi” Honvédos időszakban, mely ugye egybe esett Viki lányunk kiskorának nagy részével, olyan szerencsésen alakult az edzésprogram, hogy ebédidőtől egészen fekvésig együtt tudtunk lenni, így még a délutáni alvás is szó szerint családi volt, cserébe Apa este 22.30 előtt nem nagyon ért haza…

A kívülállóknak a mai napig nehéz megérteni azt a profi szemléletet, amivel az én (Család)Főnököm a mai napig is a mindennapjait éli. 

Csak két apró sztori, mely az évek alatt megragadt bennem:

  Reggel oviban az imádott óvónéni szeretett volna érkezésnél 2-3 kérdést feltenni Gergőnek, de Ő exkuzálta magát és gyorsan sarkon fordult. Ebédidőben megyek a nagylányért, vár az óvónéni és szóvá teszi, hogy Gergő milyen tiszteletlenül lelépett, mikor Ő már csak 2-3 mondatot szeretett volna vele váltani. Finoman jeleztem neki, hogy a csapatnál késéspénz van… 1 perc 1 ezer, 2 perc 2 ezer…. stb. Elnézést kért… :-)

  Zongora bemutató. Megkérem gyeremekem, hogy jelezze, jó lenne, ha meg tudná oldani a Tanárnő, hogy az első blokkba kerüljön. Kapom az üzenetet, hogy mindenki az elején akar lenni, Ő nem lesz, nekünk nem sírnak otthon a csecsemők. Telefonálok, mondom az igaz, de akkor az apja nem látja a gyereket zongorázni, mert Ő biz' edzésre megy este…

Maga a versenyidőszak pedig nemcsak a csapatnak megpróbáltatás…

Mindig is utáltam, hogy nem lehetett rendesen telefonon beszélni. Minden beszélgetés olyan volt, mintha 10 méterre Tőle állna valaki ezért visszafogná magát. Ez 1-2 hétig elmegy. De rendszeresek voltak a 3-5 hetes túrák… a végén már sírni tudtam… Persze mindig csak ha már letettük a telefont… Mindig igyekeztem megoldani itthon az összes “problémát”, hogy neki ne kelljen semmi mással törődni, mint a vízilabdával! 

Nekünk mindig emlékezetesek maradnak a hosszú-hosszú lopott, tényleg privát telefonbeszélgetések… és nem csak a telefonszámla miatt. Ezek voltak azok az alkalmak, mikor pszichológus lettem átmenetileg, volt, hogy csak hallgattam percekig, mert úgy éreztem az a jó, volt, hogy hallani akart itthonról mindent, akkor  meséltem a gyerekekről, csacsogtam a kutyáinkról, a napi történésekről, a kert virágairól. 

Így vezényeltem le majdnem teljesen a házunk építését is gyakorlatilag. Húúú, pedig akkor még nem voltak net-képes mobilok sem… csak sms… Ha belegondolok…

Azután jött Viki. Gondoltam könnyebb lesz… Hát nem. Max. az első év. Mikor a kis drágám rendesen tudatára ébredt, annyira hiányzott az apja, hogy rendesen büntette. Nem volt hajlandó beszélni Vele telefonon, skype-on… Majd a hazaérkezés után még napokig durcázott. Gergőm ettől azért nem érezte jobban magát. Ez főleg 2004-ben csúcsosodott ki. Az ominózus, felejthetetlen (számomra legalábbis) döntő után itthon közölte, hogy akkor Ő most le is mondaná a válogatottságot, nem szeretne már soha többé ennyit nélkülünk lenni. 

Számoljunk csak… Szeptembertől májusig klubszezon, néhány szabad hétvége, jó sok BL meccs külföldön. Május kb. 4-6 szabadnap, majd napi 2 edzés a világversenyig, kb. 9-13 óráig, (csapatebéd 14 óráig) és 16-19.30-ig. Erre jön az átlagosan nyaranta 2-3-4 külföldi túra, kb. 4-6 hét távolléttel, legvégén a világeseménnyel. Majd kb 1 hét szünet és előlről az egész verkli…

Egy alkalommal a reptéri várakozás közben Biros Peti feleségével kiszámoltuk, hogy Gergőm és Peti 1999 óta  kb. 1 évet együtt lakott... No comment... :-)

Meg lehet érteni ha besokallt (és nem Petitől...). Akkor annyit kértem Tőle, ne döntsön elhamarkodottan, megoldjuk a nyarakat, én bírom és továbbra is támogatom, látom benne az erőt…. 

Azt még mindenképpen hozzá kell tennem, hogy Kemény Dénes kifejezetten érezhetően nem szerette, ha megjelentünk az uszodába. A világversenyek látogatásáról nem is beszélve.

Férjurammal közös pályafutásunk alatt (ami ugye hamarabb kezdődött, mint a fantasztikus Kemény-korszak, és a mai napig boldogságosan tart :-)), mindössze kettő alkalommal engedtem meg magamnak, hogy elmenjek, konkrétan a firenzei EB-re és a kranj-i EB-re. Pont annyit láttam Gergőm, mint bárki más, aki jegyet vásárolt a meccsekre…

Ez volt az, ami miatt igen hamar realizáltam, hogy akkor vagyok a legjobb feleség, ha szépen otthon maradok. Akkor neki nem kell egyrészt a meccsre való bejutásom miatt aggódnia (mert hát nem igazán volt egyszerű jegyet szerezni még nekem sem… de ez egy másik téma), másrészt tudta, hogy amíg én otthon vagyok, akkor otthon márpedig minden rendben van, ergo Ő tud a saját feladatára koncentráni.

Nem mondom, hogy nem lettem volna ott szívesen az athéni lelátón… Meg volt szervezve az utam, de az utolsó pillanatban lemondtam. Nem tudtam volna kamuzni telefonon, vagy hazugságot írni az aznapi sms-be… Mert meccs előtt mindig felhívott, csak egy percre, hogy minden oké-e. :-) Lehet, hogy ettől is lehetett akkor a legjobb a világon...

Lássuk be… szerintem nem volt rossz döntés. :-)))